- Jélobri, avagy „Álmodd, hogy szép leszel; Álmodd, hogy nagy leszel…”
Az erdő csendje, a fák nyugalma, a bokrok rejteke, a hegyoldali kis tisztás intim bezártsága, a visszhangok, a madárdalok, a szél susogása, a lombok között beszűrődő fények! Már kész is a színház: tér, hang, fények. Jó lehet itt egy hétig elvonulni, az élet nagy kérdéseiről elmélkedni, társakra lelni, a szeretet nyelvén beszélgetni. Szavak nélkül, mozgással, tánccal, testbeszéddel elmondani az elmondhatatlant. Rácz Ancsi és Konfár Benjámin csoportvezetők, rendezők színháza így készülhetett, mert az előadásuk ezt sugallta. Kicsit úgy éreztem, nem is nézőknek készült, hanem önmaguknak, a maguk örömére. Nem a színházi kritériumok voltak fontosak, hanem a lelkük ápolása, kérdések, okok, válaszok, összefüggések boncolgatása, a miértek felszínre hozása. Egy jó önismereti tréning volt itt a héten, olyan csoportépítő technikákkal, amelynek eredményeként egy fantasztikus szeretetvilág épült fel. A záró jelenetben a könnyek igazi érzésekről árulkodtak. Itt minden valódi és hiteles volt. Először úgy éreztem, hogy nincs jogom benézni a kulisszák mögé, nincs jogunk bekukucskálni az intim szférákba, mert ez az ő titkos világuk. Nehéz lesz ebből majd kilépni. Értékelésemben is inkább színházi kritériumokat keresek, hiszen néző voltam, sőt, többen is nézőként voltunk jelen. Az érzelmi háttért csak sejtjük, de a színházi üzenetekre való törekvést érzékeltük.
A kezdő kép olyan volt, mint egy temető. Sírok, dombok, elhagyott kupacok. Majd megmozdul a kép. A mély álmukból ébredező játékosok leküzdik, ledobják a lepleket, mintha szeretnének kitörni a felszínre, szétnézni a világban, benézni önmagukba. Kik is vagyunk? Miért vagyunk? Ki vagy te? Ki vagyok én? Mi a dolgom e világban? Feltámadás? Születés? Csodákat ígérő misztikus zene. A kép most egy autóbalesetben magára maradó kislány tragédiáját „meséli el”, a leányka arca, szemei félelemről, magányról beszélnek. Sok szenvedés vár rá. Ébren is álmodni fog, mert „Az álmok igazak, amíg tartanak….s „zuhannak mint a kő.” Emlékezetes volt, amikor a kislány varázsfuvolájával ébresztgeti az embereket. Majd valaki eltöri a furulyát. De ő akkor is szólni akar, ha nincs furulya, hát a saját hangjával.
Sok belső „poén” hangzott el, reklámok, megtörtént vicces esetek villantak fel, amit a nézők nagy kacajjal konstatáltak, tehát vették a lapot, értették, hálásak voltak érte. Én nem voltam részese a heti történéseknek, de a nézői reagálásoknak nagyon örültem. A Tv-reklámok ötletes paródiák voltak, például a gyilkolás utáni vért felsikáló vállalat, az önbizalmat visszaadó szolgáltatás, vagy a pikk-pakk álomfogó, amelyhez persze „álompásztor” (=csinos fiú) is jár! Az előadás sok kis mozaikból, jelenetből épült fel. A váltásokat az átlátszó műanyag fóliák használatával, sokszor függönyként való alkalmazásával érzékeltették. Számomra idegen hatása volt a műanyag fóliának. Itt a természet valósága és szépsége közepette, idegen effektnek hatott. Ropogó hangja, „műanyagsága” ellentmondott a bokrok, fák természetességének. Éppen ezért volt erős hatása, amikor az önismereti tréning résztvevői dühösen kiabálva mardossák a függöny-falat, kiordítva magukból a félelmeiket, vágyaikat: „nem vagyok agresszív, nem vagyok féltékeny…”, és közben vadul húzzák végig a fólián a kezeiket. Szinte fáj, de hát hadd fájjon! Hátha segít. A jelenetek erősek és igazak voltak, a versek, szövegek igazodtak a jelenetek mondandójához. Hitelesen, átgondoltan, okosan, mégis tele érzelemmel szólaltak meg. Szépek voltak a színek, kék-sárga kezek, a fehér ruhák. Hangulat-erősítők voltak a ritmus hangszerek, csörgők, dobok. A gitártól többet vártam. Az élet és halál határán mozogtunk. Mi a szerelem? Örök kérdése az emberiségnek, megható őszinteséggel beszélt róla Gál Attila. Autóbaleset, háborúk, szeretett társ elvesztése miatti tehetetlen fájdalom. Igenek és nemek harca. / Vass Viola döbbenetesen bátor hangja még a visszhangnak is feladta a leckét! Mély, erős érzelmi kitörés. / „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…”- kínzó képei, táncos, kontaktos elemekkel Molnár Fruzsina megvalósításában. Szőke Helga, a „patak partján nevelkedett tulipán” sorsát szép mozgással, szinte profi balett- tánccal mutatta be, közben a lányok kara kifejező gesztusokkal kísérte. Féltékenység, bánat, meg nem értettség dalban, tekintetekben, mert „téged zeng a szó…a tó…”. Monoki Luca erőteljesen, a nézők felé irányítva énekelte a Rasti-dalt. Fehér ruhacsomagot nyújtott át egy nézőnek. „Emlékezz.” Búcsú? Emlék? Áldozat??? Ki mire gondol, de szép. És végül egy monológ zár. A békéről, a világ jobbá tételének, a szeretet hatalmának erejéről. / Kitűnően mondja Honti Tamás. Süt, sugárzik a belső szándék!) Meghajláskor a szereplők szeme nem maradt szárazon, a nézők is küszködtek a könnyekkel. Szép, érzelmi megtisztulást adó, szívekről szívből szívekhez szóló előadást láttunk! A többi szereplőnek is gratulálok: Polyák Luca, László Júlia, Tovaj Tamás.
A záró dal akár mottója is lehet a fiatalok élet-igenlő előadásának:
„Mi a titok, hogyha reám nézel? Szeretlek én…
Zápor hogyha zuhog, eső hogyha ránk hullik / úgy belőlünk újabb élet nyílik.”
2. Biblioték Mingus, avagy „Csodákról szólni néha vétek…”
Örülne most Vörösmarty Mihály, ha látná, hogy a kérdése: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, gondolatai nem csak egy könyvtárban élnek tovább, hanem még Parádon is, a természet lágy ölelésében, fiatal emberek színházában, a miérteket kereső színjátszók agyában is. Hogy is kerülnek ide Gutenberg találmányai? A tisztáson, fák, bokrok árnyékában olvasó emberkéket látunk. Mást-mást olvasnak, más-más testhelyzetben, más-más mimikával, de olvasnak. Egy csapat olvasó ember! Nem győzöm hangsúlyozni ennek értékét és csodáját, amikor elvesző félben van a nyomtatott könyv értéke! Látod Vörösmarty Mihály! Látjátok feleim! Van értelme a felhalmozott tudásnak!Könyv az élet, könyv a világ, mert a könyv inspirálhatja a zenét, lehet akár zongora, a könyv sikert hozhat, lehet maga a taps, a könyv kapu is lehet, melyen kinyílik a világ: semmi korlát, ez az igazi szabadság! Az olvasás lehetősége. „Freedom…”-szól az ének is. Az előadás izgalmas jelenetei sodornak, visznek tovább, mert hamarosan rájövök a játékszabályra: nem túlagyalni, hanem lazán elengedni a fantáziát! Kosztolányit idézve: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Akarsz-e mindig, mindig játszani?” Gyere velünk, megmutatjuk, milyen jó ez az elmejáték!
Mi minden kapcsolható a könyvhöz, mi lehet az, ami „minden lehet, csak nem, ami”! Elindíthat egy kapcsolatot, széppé teheti, de le is zárhatja. Okozhat háborút, vérengzést, fájdalmat. Lehet magányos tevékenység, elvonulás a világtól, de lehet együttes élmény, közös boldogság, móka és kacagás. Lehet a barátság záloga, lehet a féltékenység, irigység terepe. Sok kép, sok jelent. Talán néhányat kiemelnék, ami számomra erős volt: tükrös játék fiú és lány között, a kötelező olvasmány, vagy a kötelező dogmák szájbatömése, majd kiokádása, a villamoson utazó tömeg egyhangú érdektelenségét felrobbantó megrázó esemény. Ki lehet fejezni könyvvel a testi bántalmazás durvaságát, a szerelem szépségét, de perverzitását is. Minden lehet itt és most, ebben a szabadtéri könyvtárban! Fantázia és ötletek sziporkázása. Ehhez kiváló zenei alap az igényesen válogatott dzsesszes muzsika. A zene és a jelenetek hangulata erősen összeolvad. Ezt nagyra értékelem! Kiváló mozgásos, kontaktra épülő elemeket is használnak a játékosok. Sok munka, egymásra figyelés, koncentráció van a heti foglalkozásokban. De a legfontosabb az, hogy mégis egy könnyed, vidám játéknak tűnik! Színházban bizony ez az egyik legnagyobb erény! Komolyan játszani tudni! Némely jelenet azonban nem eléggé világosan átgondolt. Nem érthető, miért került ide. Valószínűleg sok jelenet készült a próbákon, és nem volt szívük kihagyni semmit a rendezőknek. Ha igazán jól akarok rendezni, bizony kegyetlenül tudni kell kihagyni, sűríteni! Feszesebb, izgalmasabb előadás születhet!
Az előadás végén felolvassák a könyvek címeit. Mindenkinél egy könyv van, nagyon sokféle stílusú, tartalmú olvasmány: regény, novellás kötet, versek, szakácskönyv, lexikon, stb. A végig jó humorú előadás a zárásra is tartogat csattanót: az egyik szereplő / a végig kiválóan hiteles és egyedi jelenléttel bíró Szkárosi Jázmin / a tizenkilencedik század XIX. jelét ténylegesen x-nek ejti, „fonetikusan”. Szakadunk a nevetéstől! Hát van még mit tanulni, olvasni a könyvekből, hogy előrébb menjen a világ! De az előadás összességében mindenképpen előrevivő, ötletes, sokszínű, új színházi nyelvet, formákat kereső munka volt. Gratulálok a rendezőknek: Hornok Máténak és Hevesi Lászlónak.
A többiek: Bölcskey Dorottya, Pécsek György András, Polyák Borbála, Sipos Veronika, Studer Hanna,Pastrovics Luca, Fábián Gábor, Somodi Hanna. Csodás összjáték, együttműködés, egymásra figyelés, pontosság!! Szép volt!
3. Nyitogatóék, avagy ”Álomból valóság…..”
Az előadás központi eleme Az AJTÓ. Nyitható és csukható, Kilincse van, nyikorog, bárhol lehet, mindenhol van, valódi fából készült, de lehet a képzelet, a fantázia ajtaja, átmehetünk rajta, kopoghatunk vagy dörömbölhetünk rajta, halkan becsukhatjuk, vagy bevághatjuk, lehet egy szoba ajtaja, de lehet a mennyek kapuja…..örök jelkép, vándormotívum. A rendezők az ajtó központi szerepeltetésével, a játékban egyetlen díszletként, kellékként való alkalmazásával már megteremtették a színházat! Az ajtón egy nagy kérdőjel. Sokrétű mondanivaló, üzenetsűrítés magasiskolája. Beindítja a néző-, és mint láthattuk, a színészek fantáziáját is. Jeleneteket kezd el, kapcsol össze, szakít szét és zár le. Az előadás kezdéseként mi is átléptünk az ajtón, beléptünk Thália templomába. Tisztelettel és komolysággal, ahogy egy szent helyre illik, ugyanis a sorfalat álló játékosok tekintete erre kért. A zajos tömeg elcsitult. Szandi édeskés „Álomból valóság” dallamát egyre nagyobb áhítattal hallgattuk, én legalábbis kezdtem inkább a szövegre figyelni, és a kezdeti pillanatok tényleg helyre is tették a mesés álmok és a zűrös valóság ellentmondásait. Az ajtó ekkor még fentebb állt a domboldalon. Álomesküvő, álompár, álom igenek, menyasszony ölben át az ajtón, heves álom nászéjszaka, aztán az ajtó közelebb jön. Kezdődnek a hétköznapok, a valóság zűrjei. Kiderül, hogy mindketten (vagy mindenki?) másra vágyik, mint az életben van. Ezt vagy kimondjuk, vagy elfojtjuk. Itt megfogalmazódnak a vágyak, sokszor perverz, vaskos kifejezésekkel mind a fiú, mind a nő szájából. A színpad két szélén lévő mikrofonba mondják a szereplők, így erősítve azt, hogy ezek a ki nem mondott, de bennük élő vágyak, igazságok. Kínosan nevetünk rajta, mert ezek a lélek mély bugyraiban létező és megfogalmazódó vágyaink. Most és itt kihangosítva halljuk. Kemény és nehéz pillanatok. Lehet, hogy jobb lenne ezeket mindig kimondani? De legalább két ember párkapcsolatában őszintén kivallani??? Lehet. De nem mondjuk, ezért keressük mindig máshol, másban a megnyugvást, a kielégülést, a boldogságot. Keresi a srác Szandit/Sandyt, idegen akcentusú, angolra hajazó halandzsa-dumájának vége, a veleje mindig az, hogy „are you Szandi?”, keresi a lány a minden óhaját leső udvarló fiúját, keresi Imre– Tok Imi – szenvedélyes, vad táncát értékelő, vagyis őt magát észrevevő nőt, keresi az ábrándos, félénk művészlélek azt a társat, aki a mélyen benne élő vad vágyakat észreveszi, felébreszti. Csodás kép, a bánatos, nagy szemű fehér ruhácskában kicsi gitárjával párt kereső lány! (Bugyi Zsanett) Igazi Gelsomina! /Fellini Orszgúton filmjében a kis bohóclány.) Édes, csupa lélek, és rendkívül magányos. És ezért jár „mindig feketében”, a magány, a bánat örök jelképe, Csehov Másája is. Ezért járja őrült „pávatáncát” gitárjával a rockénekest utánzó fiú, kitáncolja a lelkét, mert magányos. ( Jászberényi Balázs kitűnően utánozza Elvis Presleyt, kiváló a mozgása. De tudjuk, Elvis hiába volt a nők bálványa, hiába lett világhírű, mégis magányosnak érezte magát!) Ezért rázza gyönyörű hajkoronáját egy másik lány, (Lantos Luca) mert fel akarja hívni magára a figyelmet: figyeljetek, itt vagyok, tele vággyal, izzó szenvedéllyel, mikor veszi már észre valaki??!! Az ajtó pedig folyamatosan ontja a magányos arcokat, figurákat. A kis csendek után nyikorog az ajtó (kiváló, visszatérő effektként), és megjelenik egy új probléma, egy újabb fejezetet, regényt érdemlő arc, emberi fájdalom, érzelem. Madách Tragédiájának londoni színe jutott eszembe, a tragikus sorsú emberek őrült haláltánca, melynek végén azért Madách is ad egy kis reményt: Éva mosolya, – Petrov Panna – a szerelem, az ifjúság diadalmaskodhat a zűrzavar fölött. Lám, itt is ez a vég: megtalálják egymást a szerelmesek, igaz először csak az ajtó két oldalán, de aztán kinyitják a már bezárt ajtót (korábban a Szandi dalát kitűnően éneklő lány – Cselóczki Viola - jelentőségteljesen kulcsra zárta), kulcsot eldobják, elindulnak az útjukon, de…! Visszanéznek. Az egész csoport ránk néz. Álom vagy/és/de/meg valóság??? Kérdezi a szemük. Az említetteken kívül Szakács Nadin, Billig Dorina, Kraczár Melinda.
A rendezők, Bata Éva és Sárosi Gábor erős képei, intenzív jelenetei, szenvedélyes ritmusa, átgondolt, mélyen lélektanilag elemzett előadása igazi színház! Figyeltek a játszók egyéniségére, adottságaira, problémáira, és erre építve hoztak ki belőlük olyan érzéseket, szenvedélyeket, indulatokat, melyekre talán ők maguk sem gondoltak, hogy képesek lennének megmutatni. Színészmesterség, személyiségfejlesztés, önismeret, bátor kiállás. Erről szólt a heti munka! És közben színház született! A nézők magukkal viszik az üzenetet, melyet a játszók szeme riadtan közvetít:
„Még ki lehet nyitni, / És be lehet zárni….”
(Pilinszky)
4. LakkLepkék, avagy „Álmodni ébren oly mesés, mint nyárban a vízesés.”
A tornapálya hatalmas tér. Focizásra, fogócskára, sportversenyekre alkalmas, de színházra? Színpadnak meg végképp nem tudom elképzelni a homokos, poros, egyenetlen talajú területet. Hogy lesz itt színház? Főleg mozgásszínház? Nagy kihívás.
Hojsza Heni mindig gondosan választ teret, korábbi rendezéseinél is döntő fontosságú volt a háttér, a látvány. Kevés eszközzel dolgozik, de az mindig döntő fontosságú a mondanivalóhoz. Parádon mindig pontosan lehet látni, hogy tudja, honnan hová akar eljutni, kikkel dolgozik, milyenek a csoport képességei. Neki van a legnehezebb dolga a tréning során, mert olyan eszköztárral dolgozik, amit képtelenség egy hét alatt 100 százalékban megtanulni. Különböző adottságú, képességű emberkékkel dolgozik, nincs felvételi! Pedig a mozgásszínház alapja a technikai tudás. Heninek azonban van egy olyan módszertana, amellyel mégis el tud jutni bárkikkel odáig, hogy színházi élményként lássuk az előadást. Mi a titka?! Külső szemlélőként azt tudom leszűrni, hogy iszonyú kemény munka, aprólékos, pontos edzés, testtudat építés, az érzelmek kapcsolása mozdulatokhoz, vagy éppen fordítva: egy-egy mozdulat, mozgássor kapcsolása érzelmi mondandóhoz. Fontos nála a közös megjelenés, a pontos együttes mozgás, a kartánc, ami során bizony nagyon kell figyelni, mert ott lehet leginkább lebukni, ha valaki nem tartja a ritmust, késik egy mozdulattal, elmarad vagy elsiet a többiektől. Ezek a tömegjelenetek, tömegek futása, hirtelen ledöbbenése, stopja, erős érzelmi mondanivalót hordoznak. Ugyanakkor izgalmas a szóló „táncosok” jelenete is. Ők azok, akik több feladatot kapnak, mert valószínűleg fogékonyabbak, erőteljesebb jelenléttel bírnak. A tömeg egyforma mozgásának is ad egyfajta izgalmat, hogy mégis észrevehető a sok között az egyéniség. Mindig van, akire valamiért jobban figyel a néző, aki erőteljesebb, vagy egyéni mimikával, izmai teljes kidomborításával vagy éppen elengedésével vonzza a szemet. Ilyen volt számomra Cselóczki Bogi, Bartus Berci, Hojsza Lili játéka. Ők nem csak tökéletes technikát, hanem valami belső tüzet, belső erőt, belső átélést mutattak, ami igazi színészi tehetség jele. Így lehet szavak nélkül üzenni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni. A többiekben is láttam ezt a törekvést, és csak idő kérdése, hogy csak a technikára koncentrálás mellett az érzéseket is szabadjára tudják engedni. Reményteljes erő sugárzott a fiúkból, (Tóth Marci, Festő Zoli) és izgalmas jelenlét a lányokból ( Harkai Saci, Somogyi Anna, Mészáros Kata, Szabó-Schermann Frida).
Hojsza Heni és Kuna Kata rendezése példaértékű munka volt! Megtanították, hogy hogyan lehet szeretettel és a kemény munkával színházat építeni. A sportpálya megtelt élettel. Hatalmas gerendák voltak a kellékek, melyeket kreatívan sokféle módon és céllal használtak. Legyőzendő akadály, amelyre fel kell jutni, amelyen át kell menni, amellyel harcolni kell a rossz ellen a jóért. De láttunk a gerendákból épített hatalmas gályát, melyen a hős, „a harcos Diána” evez a győzelem felé. Láttunk állatokat, madarakat, majmokat, amelyek a gerendákkal védték magukat, vagy éppen támadtak másokra. Láttunk szerelmet, barátságot kereső embereket, akiknek jelképesen segítő, vagy éppen akadályozó kellék volt a gerenda. Történetek, jelenetek, küzdelmek, megnyugvások hullámzása. Az arcfestés mindenkinél más volt, de mégis egyező színekkel, formákkal. Sokszor erősen kinéztek a nézőkre a játékosok: kérdezett a szemük, kik vagytok, mi kik vagyunk? Humor sem hiányzott. A „hülye-járások” világa lazított, nevetésre ingerelt.
Az előadás sokszor felidézte bennem a cirkusz világát: félelmetes akrobatika, fergeteges technika, látványos képek, mosolygó tornászok, táncosok, őrjítően izgalmas jelenetek, állatok játéka, bohócok tréfái. Sokáig néztem volna még az előadást, de most ennyi idő alatt, ennyire futotta. Iszonyú energiák, iszonyú munka volt ez is.
Az előadás azzal kezdődött, hogy a háttér bokraiból előjöttek ezek a kis csodalények, csodákat varázsolni, majd a végén visszatértek a bokrok közé. Most is ott várják a következő nyarat! Mert a csodamanók imádnak játszani, varázsolni! Jó nézni, jó részesének lenni!
„….és este a réten, ….ha eljön az éjjel, /Az északi széllel, /Oda járjon vissza álmunk.”
(Weöres Sándor: Ha nap süt a rétre)
5. Álom, ha jó, avagy „Talán egy pillanat elég, S a múlt egy pillanat alatt elég.”
A parádi völgyben tovább álmodozunk. Esti mese, anya kitalált története az önbizalomhiányos gyermekének. Hátha szépet álmodik, hátha megváltozik reggelre. Pedig az álmoknak nem lehet parancsolni. Jönnek maguktól, kézenfognak és elvisznek az ismeretlen sötétbe, ahol előjönnek félelmeink, titkaink, bűneink, vágyaink. Az elalvó gyermeket is elviszi az „álom-manó”, be az erdőbe, hiába néz vissza, hiába nem akar menni. És jönnek a varázslatok, furcsa jelenetek, melyekben összekavarodik álom és valóság. Itt minden lehet, mindent szabad. Furcsa helyekre jutunk, riasztó állatok másznak a nyakunkba, vad majmok serege vesz körül, vámpírok szerelmeskednek. Bevillan furcsa híreivel a PASZT Tv. ( Tetszett az aktualitása, pl. az a hír, hogy „Ulla borotválkozik, vagy magától ilyen szép?” Hihető jelenet sikeredett a castingból, ahol a felvételizni akaró leányka csak azt tudja mindenre válaszolni, énekelni, hogy „álomból valóság…”. Vicces, de színjátszók körében ismert rémálom, hogy majd a felvételi bizottság feladataira, kéréseire tudok-e jól felelni?! Az álomban biztos őrjítő dolgokat teszünk, bénázunk, ügyetlenkedünk, elfelejtjük a szövegeinket, tehát minden megtörténik, amitől félünk. Nagyon tetszett az a monológ, amikor a játszó egy jelentéktelennek tűnő szöveget mond el fontoskodva, maga sem érti, miért. „Elmentem a boltba, vettem két zsemlét…”stb. Ez is megtörténhet az álomban, és kiváló színészi feladat! / Bontovics Bendi lepett meg hiteles egyszerűségével.)
A másik monológban egy őszinte vallomásról hallunk, egy lány, (Dergecz Mónika), aki hol ezzel, hol azzal csókolózik, mesél a sztorijairól. Megszólítja az egyik nézőt, eléggé provokatívan felállítja, és nyilvánosan kényszeríti, hogy vallja be, hogy az este csókolóztak. Az érte rajongó fiút ez alatt elküldi egy hideg üdítőért a messzi házak egyikébe. Számomra kissé kellemetlen ez a „személyeskedés, nyilvános pellengérre állítás”, de a nézők jól szórakoznak rajta. Lehet, hogy csak azért, mert más kárán mindig jobban nevetünk. Elidegenítő hatása van a kilépésnek, a színházi „félre” kikacsintása vígjátéki helyzetet hoz létre. Keveredik a valóság és az álom.
Szívbemarkoló jelenet volt az apjával találkozó lány tehetetlen fájdalma, mivel fokozatosan megértjük, hogy az apja meghalt. Először szinte követelőző, haragos számonkérések hangzanak el, pl. „tudod-e, hogy lediplomáztam, tök jó lett volna, ha ott lettél volna az esküvőmön…”, aztán egyre ellágyul a lány hangja. „Hiányzol apa”- mondja. Hátul árnyak közelítenek, apa nyugodt, beletörődött hangon mondja, hogy „mennem kell. De ne félj, jó helyen vagyok, vigyáznak rám…”. Az árnyak közé vegyülve eltűnik az erdőben. Apa tényleg meghalt. Igazi színházi pillanat!
Szintén a színpad és nézőtér határvonalait feszegető próbálkozás, amikor a lányok azt álmodják, hogy meztelenül, élvezettel és csábítóan bolyonganak, mert jó meztelennek lenni, és ezzel a szöveggel-mozgással a nézők közé vegyülnek, megérintve, simogatva őket.
Erős jelenet a riasztó álmok okozóit, majmokat, félelmetes lényeket lekaszaboló, lelövő, kivégző álmodók győztes harca!
Végül visszajön a kezdő kép, álommanó visszavezeti ágyacskájába a gyermeket. És ő felébred….
Fodor Dávid és Boncsér Sára improvizációkra épülő színháza ismét nagyon hatott. Jól motivált, kreativitásra ösztönző technikákkal személyiségfejlesztő tréninget és színészmesterséget tanítottak kiválóan! Magasfokú művészettel, szakmai tapasztalattal vezették a heti tréninget, ezt az eredmény bizonyítja. Remélem, még sokan tanulhatnak tőlük! A kiváló csapatmunkában Simon Sára, Baranyi Barbara, Dékány Dóra, Valasek Zita, Borbély Erika,Polák Noémi, Uri-Kovács Richárd vettek részt!
Zuboly ébredése hasonlíthat az ő előadás végi érzéseikhez:
„Rettentő különös látásom volt. Azt álmodtam, hogy ész legyen, aki megmondja, micsoda álom volt az. Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én….”
(Shakespeare: Szentivánéji álom, Arany János fordítása)
6. Bódútak, avagy „Pokolból mennyország. Eljön…”
A nap estébe hajlott. A sötétbe borult tisztáson érezhető volt az izgatott hangulat. Mi jöhet még? A „Bódútak” milyen bódító, elbágyasztó, elringató álmokat hoznak, vagy épp ellenkezőleg! Felráznak, kétségbe ejtenek, őrületbe kergetnek? Ismerve a rendezőket, minden lehetséges. Bárnai Péter és Varga Levente arról „nevezetesek”, hogy itt Parádon mindig tabukat, konvenciókat, hagyományokat döngető produkciókkal lepik meg a közönséget. De hát hol máshol lehet ezt legintenzívebben, legbátrabban kipróbálni, mint Parádon. Az éj leple alatt minden lehetséges, főleg, ha a téma az álomvilág!
A kezdő jelenetben őrült hangos zenére vadul ugráló, összevissza szaladgáló emberkéket láthatunk. Kis idő elteltével rájövök, hogy ez egy filmforgatás. Idegbajos rendező, izgatott statisztéria, a kamerával lavírozó operatőr, a helyzeteket végképp nem értő, de nagyon igyekvő színészek, a tömegjeleneteket elbénázó statisztéria. Rohanni kell, nincs idő, késésben vannak, épp ezért senki nem tudja pontosan, mi is történik, miről is szól ez az „izé”. Kalandfilm! Scifi? Krimi? Horror? Ahogy a filmesek, úgy mi sem értjük, de hát ez kell manapság, ez a „menő”. Ölni, kergetni, őrült jelmezekben, félelmetes maszkokban filmet csinálni. Aztán egyszercsak végeszakad. Vándorló színházban vagyunk, haladunk tovább. Sajnos nem eléggé találták ki a rendezők a nézők helyét pontosan ahhoz, hogy lássunk és halljunk. Pedig ez ősi színházi szabály. A nézőért, a nézőnek szólunk. Itt ez nem sikerült. Mire odaértem a következő helyszínekre, mindig lemaradtam az első jelenetről, de később sem láttam jól, nem értettem, mi történik, csak félig meddig láttam képeket. A hangok erősek voltak, de nem tudtam a képekhez kapcsolni. Nagy őrület lehetett pedig, mert mindenki izgatottan tolakodott, nyomult előre. Aztán az utolsó helyszínt végül sikerült 50%-ban látnom. Egy hatalmas emelvényen egy női alak leplekbe burkolva küzdött, vagy varázsolt egy szörnyű ellenséggel szemben. Előtte lent a színen a játékosok csoportozata egy oszlopot alkotott, fények, színek gyúltak, majd az emberi testek kígyószerűen hullámzó, hatalmas szörnyeteggé váltak. A lény szája megnyílt. Ekkor a kép alapján beugrott a Stranger Things” c. film apokaliptikus jelenete, a pokolból, a másik világból kiszabadult szörny, amely elnyeli a világot. Igen, ez ijesztő, rémítő kép. A „pokolból eljutunk-e a mennyországba”?! Vagy a mennyei földi létből a pokolba jutunk? A kezdő kép kaotikus, véres, hangos filmforgatása egy olyan világot ábrázol, ahol a szórakoztatás célja petárdák durrogtatása, értelmetlen vad harcok, bunyók, az erő fitogtatása. Vágyunk rá, mert gyávák vagyunk, gyengék vagyunk, hibázunk, bűnözünk. Sokkoljuk magunkat. Vajon ez a művészet feladata? Vagy tényleg ilyen felszínes kaotikus a világ? Ez a tükör? Faljuk, imádjuk a rémisztő horrort, a szörnyeket, de vajon tényleg erre van szükségünk? Vagy azt hisszük, hogy a szörnyek csak a filmekben, a képzeletünkben léteznek? A szörny szája megnyílt. Ez fikció, vagy ez az álomszerű látomás a valóság? „Ember vigyázz! Figyeld meg jól világod: ….mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy jobb legyen.” (Radnóti M.) Az őrültnek tűnő Bódútak ezt üzenték számomra ezen az estén. S ez bizony nem kevés!!!
A csoport annyira egységes összmunkát, csapatjátékot mutatott, hogy igazából nehéz lenne kiemelni egy-egy színészt! A rendezők leghűbb, legjobb társai az őrületben a fiúk voltak: Tóth Attila, Pancza Bálint és Kellerwessel Klaus. Mindenre elszántan, nagy élvezettel tomboltak, harcoltak, játszottak! A lányok is hűen követték ezt a munkát, de mintha nekik kicsit érthetetlen lett volna a történet, a miértek nem tisztázódtak. Legjobban mégis Kürtösi Adél szenvedélyes, szabadszájú rendezője tűnt hiteles ábrázolásnak. Pislákol benne a tehetség. A többi leányka nem kapott ilyen jelentős lehetőséget, de dicséretesen kitartóan, lelkesen próbáltak játszani: Tercsi Boglárka, Szabó Vivien, László Zsófia, Győri Izabella, Csobot Gyopár, Ambrus Kincső!
Bizakodjunk, hogy Szandinak lesz igaza:
„Álomból valóság; Tudd meg, hogy eljön, egyszer úgy lesz, hisz van rá még idő.”
Táborunkat és a Kecskeméti Színjátszó Műhely működését a 2022-es évben részben a Betlehen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta!