Most, hogy március óta alig-alig talál a színházfüggő magának táplálékot, eközben pedig a bizonytalanság vasfoga is bőszen rágcsálja az idegpályákat, sok minden pörög a fejemben.
Látjuk az elmúlt 10 évben, hogyan tűnik el a közoktatásból a középiskolai drámapedagógia. Hogyan veszik el, az a színházi eszközökkel való személyiségfejlesztés, érzékenyítés amire szerintem fiatal korban mindenkinek szüksége lenne. Miért? Mert önismeretet, társismeretet, empátiát, vitakészséget, nyitottságot, figyelmességet és alázatot tanít.
Sokszor megvetnek érte, hogy a diákokkal a színpadon, vagy a játékban olyan szituációk is megjelennek, amelyek a kegyetlen valóságot próbálják fejtegetni, megérteni, megvitatni. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy jobb egy biztonságos helyzetben kísérletezni, ahol a közösség bizalma és szeretete képes feloldani a félelmeket és a gátakat, mint az utcán belecsőppenni a valóság kétségbe ejtő mocskába, úgy, hogy annak működéséről mit sem tudunk, sőt nem is gondoltuk volna, hogy ilyen létezik.
Tele vagyunk kimondatlan, négyszemközt elmorzsolt tabukkal, problémákkal, sértettségekkel. Vernek, szexuálisan abúzálnak, a piámba drogot raknak, késsel fenyegetnek, meglopnak, hazudnak, zsarolnak, kihasználnak, megvetnek, megbélyegeznek. Sorolhatnám az elmúlt 20 év tapasztalatait.
Tegnap Kecskeméten egy férfi baltával próbált egy apró közlekedési összetűzést megoldani. Hangsúlyozom, egy felnőtt 40 fölötti férfi. Egy másik, vadászpuskával kéri számon feleségét, a harmadik minden vasárnap templomba jár a családjával aztán kokainmámorban ereszti el a szexuális harag véres szájú kutyáit. Az anya aki lemondott saját gyermekéről, vagy a másik, aki semmiben sem támogatja fiát/lányát, ott a harmadik, akinek fontosabbá vált saját szépségének visszanyerése, mint a szeretet.
El vagyok képedve, hogy miközben nagy egyetértésben értelmes, életre való embereket szeretnénk nevelni, a példa amit felmutatunk egyáltalán nem támasztja alá elvárásainkat és követeléseinket a fiatalokkal szemben.
Annyit kérek csak, hogy legyünk figyelmesebbek, mutassuk meg a fiataloknak, hogy nem üres fecsegés, amikor az értékrendünkről papolunk, hanem mi magunk is aszerint élünk (és most nézzen mindenki magába, mint én is) amit másoktól elvárnánk.
Amit mi megtehetünk, vagy megteszünk, azt ők is meg fogják tenni. Kérdés, hogy tudunk e erről beszélni velük, tudunk e együtt gondolkodni, vitázni.
Higgyétek el, hogy nem a színház a veszélyes, hanem az online, és offline valóság. A színház a lélek és a szív matematikája, célja az egyenletek legtisztább megoldása, végeredményben az ember megismerése és szeretete.
