A cikket írta: Orbán Edit tanárnő, a Fotókat készítette: Müller Dániel
Van egy hely, ahol az őszinteség és a szeretet a mérce, ahol az ember mer érezni és gondolkodni, ahol legnagyobb érték a tiszta lélek és a természet csöndje, ahol fel lehet tenni a kérdéseket, ahol figyelnek rád, ahol belenéznek a szemedbe és belenézhetsz bárki szemébe, ahol mindenki más és mégis egyforma, ahol jó együtt létezni, ahol hisznek még a szertartások erejében!
Hol van ez a hely? Ki ne vágyna erre a helyre? És kik azok, akik nem csak vágynak rá, hanem meg is valósítják ezt a helyet?
Én láttam a csodát! Láttuk vendégként többen is, és elakadt a szavunk!
A Kecskeméti Színjátszó Műhely tagjai Parádon egy hétre létrehozták azt a világot, amiről mi itt a mindennapi életünkben csak álmodozni tudunk! Megalkották azt a közösséget, ahol boldogan, szeretetben, az alkotás mámorában lehet élni! De jó lenne!
Megismételhetetlen, egyszeri, csodás előadások tették fel a koronát a hét végén a tábori életben megszületett világukra, felfedezéseikre!
Nehezen keresem a szavakat, hogy el tudjam mindezt mondani….
A bemutatók előtt egy nagy szertartásjáték indította el a délutánt. Dobok, fúvósok, arcfestések, sámántánc, ének, rigmusok, hatalmas kör a máglya körül, ősi kardok, szent eskü! Minden, ami az ősi szertartások kellékei, amiben a régi időkben még hittek az emberek! Az átszellemült arcokon őszinte kíváncsiság, erős akarat, az összetartozás biztonságot nyújtó érzése látszódott. A fősámán tánca, kántálása megáldotta a családokat, átadta a fény és a tűz erejét, hogy soha ne feledjék, az idő gyorsan múlik, értékeljék a pillanatot!! A közösség szertartásdala felzúgott a magasba, megrezegtette a fákat, hegyeket!
Első előadás ( Rendező, csoportvezető: Hevesi László és Hornok Máté)
Elindultunk az erdőbe. A kitaposott ösvényen haladva már halljuk a furcsa, idegen akcentussal beszélő „kikiáltó” szövegét, melyet, ha nem is értünk egészen, de érezzük, hogy érdekes helyre invitálnak bennünket. A kis tisztáson aztán a kikiáltó, aki a további „jelenetek” előtt is „konferál”, megismertet egy családdal, akik kiirtották az erdőből a káros dolgokat. A büdös cigit, a sörösdobozt, a fülhallgató zsinórját, a cigigyújtót, stb., amit korunk emberi szoktak eldobálni. A családfő a tűzrakó hely őrzője, füstöléssel óvja a szakrális teret, ahova nekünk sem szabad belépni. Talán, mert az a tiszta hely, és mi csak bepiszkolnánk. A család életében valami miatt megtörik a harmónia, szétszélednek. További életüket sétálva nézhetjük meg. Minden pár, kis csoport azt mutatja meg, hogy a kezdeti egyetértés hogyan romlik el, vagy éppen a civakodók hogyan békülnek ki. A játékuk csak mozgásra épül, vagy halandzsa nyelvre, vagy csak szótövekre, melyeket nem illesztenek mondattá. Legtöbbet a mimika, a szem és a gesztus nyelve beszél, üzen. Az egyik emlékezetes jelenet az volt számomra, amikor egy négy fős család, vagy csoport életében választani kell a békés egyetértés, vagy a szétválás között. Nyugodt kis életüket az borítja fel, hogy az egyikük talál három paradicsomot, melyet boldogan hoz haza. Négyen vannak, tehát egynek, az egyik lánynak nem jut az osztáskor, aki sértődötten el is megy a közösségből. Az idősebb páros nem sokat törődik ezzel, boldog a paradicsomával, de a harmadik fiút bántja a lelkiismerete, és inkább a lány után megy. Világgá mennek, de együtt, szeretetben. Az otthon maradottak utánuk néznek: lehet, hogy többet ér a szeretet, mint a vagyon, az egyéni érdek?
Mi is elindulunk tovább, megtaláljuk a Bagondár nemzet törzshelyét, lenn a pataknál. A sokféle kavics, kövek egymásra építése hol békésen, hol haraggal végződik, mint az emberi kapcsolatok. A patak által kijelőlt élettér van, akinek a határtalan boldogság, a biztonság, de van, akinek unalmas rabság, ahonnan szeretne kitörni, mert posványos, rossz élet. A víz tisztító ereje a másik párnak egy szép kapcsolat kezdete, a következő párnak a búcsúzás, az elválás bánatának lemosó, feloldó jelképe. A kavicsok dobálása, kopogtatása, simítása mind-mind egy-egy emberi érzés felidézését jelenti. Van, aki elmegy innen, de nehéz az elválása. Többen maradnak, énekelve állnak a csobogó patakban. „Berendeztem én már a világom…” Jobb itt a „rezervátomban”, mint bárhol a világban. Az ott maradás azonban nem boldogság! Jó lenne, ha a világ olyan lenne, hogy örömmel mehessünk oda élni, szeretni, alkotni. Fájó szívvel hagyjuk ott a Rezervátor bánatosan éneklő lakóit. Nem tudjuk őket azzal hitegetni, hogy jobb a világ!
Miért bántja a szemünket a szemét?
Ér-e valamit a példamutatás?
Elmenjek az eldobott sörös doboz mellett egy erdőben, vagy vigyem el?
Értjük-e a másik ember szavait?
Mi hat ránk jobban: a szó vagy a testi jel?
Mikor rontom el a kapcsolataimat?
Hogyan győzzem le az indulataimat?
Menjek, vagy maradjak?
Hallgassak vagy kiabáljak?
Honnan tudjam, hogy a döntéseim jók vagy rosszak?
Második előadás ( Rendező, csoportvezető: Hojsza Henrietta és Szabó Viktória )
Újabb túra az erdőben. Egy meredek hegyoldal alján patak csörgedez. Leülünk a patak egyik oldalánál, szemben a hegyoldallal. Elcsendesedünk. Csak a csobogás, a levelek zizegése. A túloldalon kis csoport indul céltudatosan egy köves helyre. Türelmesen, átszellemülten várnak a sorukra, egy beavatási szertartás szerűségre, mely során a vezető lemossa homlokukat a patak vizével, a segítője pedig egy kaviccsal megsimítja. Bensőséges szertartás, láthatóan mindenkinek fontos. Kicsit olyan érzés, mintha minket is beavattak volna egy közös játékba. A csoport szétszéled. Különböző kapcsolatok, viszonyok jelennek meg előttünk. Nagyon érzékeny, finom arc- és testjáték jelzi az érzelmi rezdüléseket, a változásokat egy-egy kapcsolatban. Barátságok, szerelmek, vágyak, vonzódások, taszítások kisebb nagyobb csoportokban, majd néha a teljes közösségben, munkavégzés, mindennapi alkotó tevékenységek közben. Egyszerű, szinte hétköznapi sztorik, melyek közben a játszók erősen koncentráltan és pontosan játsszák el a viselkedésüket, érzéseiket! Például küzdelem egy darázzsal, játék a vízparton sárdobálással; lányok tornáznak, méricskélve figyelik egymás alakját; valaki rosszul lesz, rohangálva, pánikszerűen próbálnak segíteni rajta; fiúk hősködése, a legkisebb kiközösítése, megalázása, vad verekedés; fiú-lány incselkedve játszik egymással, űzi őket a vágy egymás felé, mint két galamb a párzás előtt: még kell a játék! Majd heves szerelmi együttlét, távolról két barátnő kíváncsian, irigykedve, félve leskelődik. Szép a boldog együttlét utáni kielégült lány tánca, repkedése, ahogy mindent szebbnek, csodálatosabbnak lát! Egy „rendmániás” úr, a levelek, ágak folytonos igazgatásával próbálja fenntartani a rendet. Szép játék arra, hogy a színész arca mennyire tud mesélni, mennyire tudja kontrolálni a rezdüléseit. Aprólékos, nagy koncentrációt igénylő játék! Itt most nagyon hitelesre sikerült! A jelenetek közben, alatt fontos szerepe van a ritmusnak, táncnak, éneknek! A kavicsok, a patak vize, az ágak, fák, levelek a játék kellékei. Egyszerűen, s mégis nagyszerűen működnek. A végén a csoport egy körjátékot játszik, mint egy vár a kör, és persze van kapu, mely egyszer csak kinyílik, és egy társuk ezen eltávozik, elszakad a biztonságos helyről. A többiek szomorúak, de engedik. Talán tudják, hogy majd úgyis visszajön…
Hány érzékszervünk is van? Figyelünk-e rájuk?
Hol kezdődnek a vonzódások?
Miért vagyok folyton elégedetlen a testemmel?
Miért vagyok a társaim között mindig a legszerencsétlenebb?
Hogy hívhatnám fel a figyelmet magamra?
Szeret? Nem szeret?
Érti-e a másik, hogy mit akarok? Hogy tudassam vele?
Szabad-e éreznem a vágyat a másik nem iránt?
Engedhetek-e a pillanat csábításának?
Mi lesz velem?
Harmadik előadás (Rendező, csoportvezető: Bata Éva és Rácz Annamária)
Erdei kis tisztás a színpad. A nézők épp, hogy letelepednek, eső szagú szél kezd fújdogálni egyre erősebben. Sajnos az eső az előadást is félbeszakítja, na de addigra már kiderül, hogy miről szeretnének ezek a fekete ruhás fiúk-lányok beszélni számunkra a színház nyelvén! A kis szünet, amíg fedett térbe menekülünk, nem szakítja meg a lelkesedést, ugyanolyan hőfokon folytatják a játszók, mint előtte. Igen, arról, ami belülről nyomasztja, feszíti őket, amiről egyébként sehol beszélni nem lehet, amira talán nincsenek is szavak. Mindig csodálom Bata Éva csoportjainál azt a felfokozott érzelmi állapotot, feszültséget, szenvedélyt, amit ki tud hozni a fiatalokból! Erős és intenzív tréningek kellenek ahhoz, hogy mindannyian egyforma érzelmi szintre jussanak, és bátran vállalják fel magukat, pedig nem egyforma felkészültséggel érkeznek hozzá, mégis eljutnak arra az érzelmi szintre, ami iszonyú erővel és egységesen működik és hat!!!
Mindenkinek van egy egészen hétköznapi mondata, szövege, amely egyre inkább elveszíti a szó szerinti jelentését, inkább eszközzé, mankóvá válik a sokszínű gondolatok, érzések, tiltakozások kifejezésére. Kapcsolatok alakulnak, épülnek, szépülnek, vadulnak, végződnek, ahogy az életben is, de itt és most sokkal lecsupaszítottabban, csak az érzelmi síkra hagyatkozva! A „no szex” tiltó ereje, félelmet, gátlásokat vált ki a kamaszkorban, miközben ekkor a legerősebb és legvadabb a testi vágy. Nem megoldásokat, tanácsokat, megértő beszélgetéseket kapnak a fiatalok, csak kemény tiltást. ami még inkább durvábbá, esztelenebbé teszi a szerelemnek hitt kapcsolatokat. Két ifjú ember bármiről beszél is, mögötte a testi vágy, az ismeretlen kívánása, az erős ösztönök működnek. Nem könnyű ennek ellenállni! A lányok rivalizálása, a féltékenység, az önismeret és önbizalom hiánya erős feszültséget okoz a testnek – léleknek egyaránt!
A Vica-féle tréning eredményeként belenézünk a lélek bugyraiba, láthatóvá válik a félelmek miatti kínlódás, a tehetetlen küzdelem önmagunk elfogadására! Mert lehet, hogy csúnyák vagyunk, lehet, hogy mindenen bőgünk, nem tudunk megszólalni, ha kell, mert gombóc van a torkunkban, iszonyú ronda a testünk, a hangunk, de mindezek mi vagyunk! Én vagyok, te vagy, mi vagyunk! Emberek vagyunk, szeretünk, adunk, kapunk, fájunk, örülünk mindannyian. Néha szembe kell nézni önmagunkkal, aztán könnyebb lesz.
A fiúk szeretnek hősködni, egymásra rálicitálni, erősnek, férfiasnak látszani, pedig ott belül félő bizonytalan kisfiúk, szeretetre vágyó emberkék.
Rá kell ébrednünk végül, hogy egy dolog segít! Higgyünk a tűz, víz, szél, föld erejében, fogadjuk be a természetes érzéseket, mert én a tiéd, te az enyém vagy! Szerelem, légy a miénk!
A záró közös ének mindent felold, megszépít, megnyugtat.
Ki vagyok én? Ki vagy te?
Bűnös dolog-e, ha vágyakozik a testem a testedre?
Miért vagyok ronda? Miért nem vagyok tökéletes?
Mit tegyek, hogy befogadjatok?
Miért néznek le a többiek? Miben higgyek?
Hogyan éljek?
Mi a fontos, mi a legfontosabb az életben?
Negyedik előadás (Rendező, csoportvezető: Bárnai Péter és Varga Levente)
Az utolsó előadáshoz visszatértünk a kezdeti kiindulási helyre, a szertartások mezejére! Tollaslabdázó lányt látunk, mintha csak egy hétköznapi tábori délután lenne. majd furcsa módon a távolból indián harcosok közelítenek a fa alatt üldögélő csoporthoz, családhoz. „Kerek Majom” elhagyja a családot, közli a főnök. Suhanó Sas felfut a tetőre, és „de én szeretlek” kiáltással próbálja marasztalni. A nők is próbálják maradásra bírni, végül Kerek Majom beadja a derekát: „Jó, akkor maradok.” Kupaktanács, az indián szertartások szerint. Eldől, hogy Majom és Sas barátok. Az egész jelenet az abszurd világát idézi Monty Python-os ezsközökkel, pl. a lovaglás és a paták hangja. A párbeszédek az abszurd drámák sűrített, összefüggéstelen, értelmetlen szövegére emlékeztetnek. Valami elveszett, nincs igazi közlés, nem figyelnek egymásra, zavaros, kiürült kommunikáció. A kisebb jelenetek is elhibázott kapcsolatokat helyrehozni próbálgatások, de balul sülnek el. Például a legkisebb fiú beavatási szertartása setesutára sikerül, mert nem érti mit akarnak tőle, és nem is tudják vele ezt megértetni. A lányok kelletik magukat a fiúknak, segítenek egymásnak „nővé” válni, tanítják a kelletés bűbájait, majd a játék egy erős féltékenységi jelenetté fajul, ahol szó szerint hajtépés, szemkikaparás lesz a vég. Minden elromlik. Nincs „rózsaszín köd”, valami nagyon nem stimmel.
A második jelenet egy házban és a ház előtt folytatódik. A volt barát, indián csoporttárs, főnökké válik, és egyre nagyobb hatalmat akar, ami abban nyilvánul meg, hogy mindenki hallgasson, alázkodjon, féljen, és érte, az ő javára dolgozzon, vagyis szó szerint hagyják őt aludni, inni, enni. Közben persze kiderül, hogy egy kis senki, a férfiasságát, erejét, bátorságát, jószándékát vesztett buta ember. Gyerekesen örül annak, hogy „én nyertem”! Mire a „tömeg” erre rájön, és szeretné elzavarni, már késő, mert mindenüket elvette, még a fegyvereket is.
Tarjányi Liza őszinte monológja erősen hat. mit tehetünk, van-e eszközünk? (Schilling Árpád idézet)
A főnök „bedilizik”, őrült módjára viselkedik, már azt várom, hogy felgyújtja a házat, mint egy Tarantino film végén. De a feloldás a közös dal, amiben nagyobb erő van, mint az igazi tűzben, mert fel tudja gyújtani a lelkeket! / Kispál dal: …Télapó, halott indián…”)
A végső kicsengést az őrült vezért játszó Siklósi Kristóf olvassa fel: régi a harc, de új a szoftver: higgy magadban!!!
Mi hiányzik a kapcsolatainkból? Tudunk-e jól kommunikálni?
Értjük, vagy félreértjük egymást?
Mi okozza az értelmes vita hiányát?
Mi a hatalom? Mivé teszi az embert?
Jól figyelünk-e a jelekre? Miért nem vagyunk körültekintőbbek,
Javítható-e a világ?
Erő vagy ész?
És minden előadás végére odaírhatnám ráadásként:
MIÉRT? MIÉRT, MIÉRT?
Egy nézői beszámoló (Editnéni),
négy előadás,
8×10 kérdés.
+
nyolc rendező,
egy táborvezető: Sárosi Gábor
egy zenei felelős: Fekete Anikó
színpadmester: Barcsik László
gazdasági felelős: Tőzsér Dominik
operatív manager: Szabó Csaba
fotó: Müller Dániel
asszisztens: Major Vivien
Videó dokumentáció: Török Bálint és Dékány Donát
és 48 fiatal játékos = 65 fő.
Matematikailag ennyi.
Érzelmileg, emberileg felbecsülhetetlenül sok és nagy érték!!!
Fiatalok felelős vezetői munkája kíváncsi fiataloknak. Szív küldi szívből!
A galaxison túl van egy világ, amely a tiétek, ahol minden szép és jó lesz! Csak hinni kell benne!
