A tábor maga a terápia. Kiszakadni a köznapok lomha valóságából és elhagyni a várost, átadni magunkat a színházi munkának és a játék szeretetének. Nálunk a Paszt az újév kezdete, a vízválasztó.
Én voltam idén a tábor sámánja. Név szerint Táltos Holló. Azért érkeztem a törzsekhez, hogy segítsem őket céljaik beteljesítésében és hogy utat mutassak a közösségteremtésben. Ennek érdekében a táborban minden este egy nagy közösségi játékra gyűltünk össze. Pénteken, egy nappal a premierek előtt, az ötlött a fejembe, hogy itt van ez a Táltos Holló, a gyógyítani és megértetni jött ide. Próbáljuk meg, hogy minden család, vagy törzs összedugja a fejét, és a számukra legfontosabb, legizgalmasabb kérdést tegyék fel a Hollónak, hátha választ kapnak rá. Én mindenközben szerepben, feketére festett arccal, kiengedett kócos hajjal és a kezemben egy machetével vártam, mint Ülő Bika hogy kérdezzenek. Színházi pillanat volt ez, Gábor már rég nem volt ott, csak a csillagos ég, a fákják lángja és a csend. Néztem a hatvan embert ahogy tanakodik, hogy vajon mit kérdezzenek, ha már bármit lehet. Aztán eljött a pillanat, elhangzottak egymás után a kérdések és a válaszok. Mi a szerelem? Honnan tudom, hogy jól döntök? Honnan tudom, hogy jó életet élek e?
A végén pedig csend volt. Néma csend. Nem értették, hogy ezeket a bonyolultnak tűnő dolgokat, hogyan lehet ilyen egyszerűen, sűrítve és érthetően megválaszolni. Majd a játékok végén rá is kérdeztek, hogy ez meg volt írva? Megbeszéltétek előre?
Nem, nem beszéltünk semmit! Mi figyelünk és elemzünk. Nem a telefonból és a médiából vesszük a tudást, hanem élettapasztalatból. Nem a wikipédiát és a google-t választjuk, hanem a barátainkat, a hozzánk legközelebb álló embereket, a tekintetet és a cselekmény részletes és mindenre kiterjedő elemzését, értelmezését. Így jutunk el a válaszokig. Ez az, amit a Paszton gyakorolni lehet.
Én pedig ez után az este után rájöttem valamire. Táltos Holló bennem él tovább. Ha szeretném előhívhatom, de persze ez nem valami vallási, vagy okkult rituálé, hanem színház. Eljátszhatom újra és újra ezt a szerepet, ha szükség van rá. Márpedig van, mert kérdésekből rengeteg létezik. Elhatároztam, hogy első körben a Hollóval beszélgetek magamról. Saját magamról érdeklődöm nála, hátha válaszol. És sikerült. Itt az első kis részlet, abból a folyamatosan bővülő, több oldalnyi válaszból amit kaptam. A Holló hosszú nyakatekert mondatokban beszél, de ha figyelmesen olvassuk érthető.
Prológus
Olykor előfordul, hogy az élet olyan pillanatokba sodor, hogy a feltételezett személy, mely létező a pillanatban, ám mégis testén kívüli élmény mossa át szűretlen lelkét, (tehát színház vagy színészi katarzisa van) megvilágosodik, és ezen állapot, tudatlan tudatosságát, nem spirituális és nem is ráció központú gondolkodással, hanem valami végeláthatatlan és extatikus megszállottsággal később is kiadja magából. Na ilyen lettem én. Hátha segít valakinek.
I. epizód
Mi a vágy?
A galaktikus keringés folytonos és végeláthatatlan ismétlődése, ahogy a csípő a ritmusra mozdul, ahogy a kéz az érintés szentsége iránt áhítozik. Ám a vágy felismerhető és megtanulható, mint a lélek függőhídján való szörnyű és félelmetesen nyomasztó átkelés az ismeretlen és konok valóság felé. Olyan tanulmány ez mely tompa húrcsattanásként ívódik belénk a felimerés gyermeki lázával, s fojtogat, mint forró puha kenyér a torokban.
Kételkedem?
Olykor az igazság mindkét oldala megvilágosodik, mint fáklyák fényénél a kiváltságos királyok borzasztó súlyú palástjai. A nép apró gombszemekkel néz, s tekintetük vízcsapként okádja magából a kételkedés szomját. Egzisztenciális állapot, melyben a fény és az árnyék szemöldökének karimáját figyeljük meg, míg a fókusznak a pillák tündéri táncának varázsán lenne a helye.
Hol lakom? Hol az otthonom?
A félelmek kútjában, mély homályban a kényelem legfantasztikusabb kínzóeszközei állnak rendelkezésünkre, hogy marasztaljanak. Otthonunk a szerelem, mely a nyughatatlanságnak egyik folyton folyvást forgó, élesen reszelő malomköve. Ha meghalljuk, nincs munka, se étel, se ital, csak egy pamlag, mely üvöltőn csalogatva álomra hív. Otthoni álomra. Lakhatok a szemedben is, ha végre aranybarnán izzó, élettől lüktető karjaidba veszed, távolsági hívó készüléked, s leszel oly kedves felhívni, hogy láthatásom van.
