Ne félj, ezek csak töprengések a szoba sarkában, három hónap monitorbámulás után… Annak reményében írom, hogy szeptembertől minden visszabillen az eredeti kerékvágásba.
A minap, több dolog miatt is, vissza kellett lapoznom a naptáramban. Olyan érzés volt megérkezni a március 16-ai hét elé, mintha egy időkapun léptem volna át. Ugyanis március 16-ig a naptáram reggeltől estig tele van írva, ettől a dátumtól pedig, egy posztapokaliptikus orosz laktanyai kitöltetlen űrlapra hasonlítanak az egymást követő hetek lapjai. Kongó üresség a naptárban és a színházakban is. Tegnap be kellett szaladnom a Ciróka Bábszínházba papírügyek miatt. Hűvös, magányos terek fogadtak. Ott ahol pár hónappal ezelőtt naponta ötszáz kissikolás nyüzsgött, rohangált és ordított, most pókok szövik az elmúlás kókadozó hálóit, és bársonyosan ringatóznak benne. Ekkor jöttem rá, hogy mi is van most velem pontosan. Iszonyat munkahiányom van. Az elmúlt 20 évben a hét hét napján próbákon voltam, dolgoztam a csapatokkal, előadásokat tartottunk, fesztiválokat szerveztünk, búcsúztattunk, táboroztattunk stb. Most, magamban próbálok próbálni 🙂
A színház online folytatódik?
Nem. A színház új utakra tévedt ugyan, de bizonyos vagyok benne, hogy zsákutcába torkollik. A monitor nem kerülhet a néző és a színész közé, így megszűnik minden varázslatos viszony köztük. Képtelenség, hogy a színművészeti karokra online videókkal megy a válogatás. Videó alapján színészi tehetséget felmérni nem lehet, ezt mindenki tudja. A kamera csal, a kamera illúziót hoz létere, tehát amikor én a valós személyre vagyok kíváncsi, azt biztosan kevésbé fogom dekódolni. Filmes casting? Persze, az. Csakhogy prózai szakra, elsősorban színpadi színész képzésre válogatnak, nem egy nagyjátékfilmre. Nem tudom ki lesz az, aki a 600 db egyenként 15 perces videót megnézi, és megmondja hogy ki lesz az a 200 ember aki a második fordulóra érdemes. Nem tudom elképzelni, hogy a két leendő osztályfőnök belehuppan a kanapéba és három héten át napi 10 órában otthoni mobilos felvételekről hallgatnak verseket, dalokat. Aki ezt végigcsinálja azt vihetik Lipótmezőre.
Nézők nélkül…
Egy színész barátom mesélte, hogy online jeleneteket vetítettek a közösségi oldalon. Először örült, hogy végre dolgozhat, de ahogy belecsapott érezte, hogy valami nincs rendben. Pár perc múlva rádöbbent, hogy nincs néző. Négy színész, két operatőr, egy hangosító, és a rendező voltak jelen a térben. Síri csend. Nincs reakció a játékr, üresen dobáljuk a labdát… Olyan ez mintha egyedül lennénk a Balaton parton, a víz és az egész partszakasz üres. Állunk ott, nézzük a vizet, a kacsákat és elkezdünk valahol mélyen szorongani, elkezdjük keresni, a lángosost, a sült hekkes büfét, a vizibiciklik mellett a strandszéken a tulajt, a nagymamákat, akik zsíros rántotthúsokat halásznak ki nylonszatyrukból, hogy a tűző napon, kerekedő unokájuk szájába tömjék, vagy a bikinis lányokat, akiknek nyelve körülöleli a lecsöppenő puncsot és a papucsban slattyogó, kockás hasú vagányokat. Senki sehol. De a táblára ki van írva, hogy tessék boldognak lenni. Hát nem tudunk, mi színháziak, agy monitoron keresztül nem tudunk…
